A tömegközlekedésnek van hová fejlődni. A tömegnek meg még inkább! - írta levelében Timi, aki arra hívta fel a figyelmet: rajtunk is múlik, milyen a budapesti tömegközlekedés, és gyakran kis odafigyeléssel sok bosszankodástól kímélhetnénk meg magunkat, s persze másokat. 

Tisztelt Olvasók, Utazótársak, kedves Tömeg! Igen, a tömegközlekedésre lehet panaszkodni, a BKK-ra is. És igen, van mit javítani, és sokszor van min felháborodni. Az árak, a kimaradó járatok, a rossz csatlakozások… A vidéki közlekedést pedig nem is taglalnám. (Volt hozzá szerencsém, higgyék el, tapasztalatból beszélek.)

Fotó: BKK

Mielőtt belekezdenék mondandómba, leszögezem, ezen problémákkal én is nap mint nap találkozom és jogosnak is tartom. Viszont most jön a de, a nagy DE! Ebben a virtuális térben is tegye fel az a kezét, aki elgondolkodott már azon, hogy mi, a tömeg (vagy ahogy manapság hívni illik, a közösség) ezen mennyit rontunk.

Teljesen mindegy, hogy tömegközlekedésnek, vagy közösségi közlekedésnek hívjuk, a definíció magában rejt egy rettenetes titkot: nem, nem egyedül utazunk és nem, nem mindig minden úgy történik, ahogy éppen nekünk tetszik. Próbáljunk meg ezzel együtt élni! S ha már így adódott, nem lehetne, hogy mindenki kicsit elgondolkozzon azon, hogy mit tehetne azért, hogy ez elviselhetőbb, ne adj’isten kellemesebb legyen?

Közeleg a karácsony, a szeretet, meg a béke ünnepe. Remek. Akkor itt a lehetőség, hogy próbáljunk már meg nem tökéletes önző barmok módjára viselkedni (tisztelet a kivételnek természetesen)! Annyi lehetőség van most, karácsony táján segíteni a rászorulókon, és sokan élünk is vele. Ez nagyon szép és becsülendő.

De most őszintén, nehéz lenne a mindennapokban is odafigyelni egymásra? Annyira nehéz lenne a velünk nap mint nap munkába és munkából utazó társainkra egy picit odafigyelni? Az, hogy adjuk át a helyet az idősebbnek, a kismamának és mindenkinek, aki rászorul, csak egy dolog (bár ehhez is hozzátartozik, hogy túl magasra tett lécnek tűnik).

De a túlzsúfolt villamoson a kisfiú, aki sírva kéri anyukáját, hogy szálljanak le, mert fél, hogy összenyomják, vagy a felszálló utas, aki nem talál kapaszkodót a 150 százalékon tömött buszon, az egyetemista, aki (szemét módon) bőrönddel utazik és nem tud leszállni, mert nem engednek utat a bőröndjének...mind figyelmet érdemel. Esküszöm az égre, hogy nem túl nagy erőfeszítés rájuk is figyelni.

Értem, mindenkinek megvan a maga baja és bassza meg a BKK, meg az is, akinek kocsija van, és rohadt sokba került már megint a karácsony és úgy egyébként is… De van jogunk addig panaszkodni a szolgáltatóra és a szolgáltatás minőségére, amíg mi magunk is megkeserítjük egymás 10-20-50 perces utazását?

Tényleg nem beszélek világmegváltó dolgokról, nem mondom, hogy mindenki mosolyogjon a másikra, akivel egy buszon, metrón utazik. De könyörgöm, nem vérzik elég sebből ez az egész nélkülünk is? Annyira nehéz más nagymamáját és más kedvesét egy apró figyelmességgel kisegíteni az adott helyzetből?

Gomba nő a buszon, "megoldjuk okosba" mentalitás, járatkimaradás, ritkítás… oké! De kedves tömeg, mikor foglalkozunk azzal is, hogy ebben az egyenletben mi mekkora súllyal szerepelünk? A tömegközlekedésnek van hová fejlődni. A tömegnek meg még inkább! Üdvözlettel, egy ember a reggeli buszról!