Olvasónk tegnap reggel óvodába tartott 4 éves kisfiával. A 30A buszról a Berda József utcánál szerettek volna leszállni, ám a busz vezetője ezt nem hagyta Csengetett és csukta is be az ajtókat anélkül, hogy megnézte volna, van-e még leszálló. A gyerek az ajtók között maradt, az anyukája szabadította ki:

Kedves BKV-figyelő!

Szemtanút keresünk. 4 éves kisfiammal oviba indultunk ma (2009. október 6.) reggel a 30A busz Megyer, Szondi utcai végállomásától. A busz repesztett, ahogy tudott, ugyanis valami érthetetlen okból reggelente a 30-as és 30A buszok pár perc eltéréssel indulnak, így a másodikként induló 30A busz szinte üresen dönget át az üres megállókon. Mint utóbb kiderült, a sofőrnek igen sietős volt a dolga - csak azt nem tudom, miért és hová.

Körülbelül 8:05 körül értünk a megállóhoz, ahol leszállni szándékoztunk (Berda József utca). A történethez tartozik, hogy egy régi csuklós buszról van szó, amelyet korábban a piros 7-es, 173-as vonalán használtak (pirosra van festve az orra). Mi ennek a járműnek a hátsó ajtaján akartunk leszállni. Általában azért választjuk a hátsó ajtót, mert ott nincs középen kapaszkodó, így a gyerek mellett haladva le tudok szállni én is. Ezeknél a régipirosheteseknél pont nem így van, de nem gondoltam, hogy ebből gond lehet.

A "leszállási szándékot" idejében jelezték - egy másik anyuka, egy iskolás kisgyerekkel. Mi mögéjük sorakoztunk. Leszállt a kisfiú az anyukájával, mögöttük indultunk mi is. Kisfiam indult előre, én kb. egy lépcsőfokkal utána, mert csak a kapaszkodó másik oldalát tudtam igénybe venni, onnan pedig még egy utastársnak arrébb kellett húzódnia. Még és már a lépcsőn tartózkodtunk, amikor a sofőr csöngetni kezdett, és azon nyomban be is csukta az ajtót - éppen rá a gyerek vállára. Én még gyorsan elkaptam az egyik ajtószárnyat, de csak késleltetni tudtam a csukódását, megakadályozni nem (anyukaként nem vagyok egy Toldi Miklós). Ez arra volt elegendő, hogy a gyerek visszahúzza a vállát, és már "csak" a csuklója volt beszorulva. A háta mögött állt egy fiatalember, aki szintén próbálta a másik ajtószárnyat kifeszegetni, sikertelenül. Persze rögtön kiabáltam, hogy nyissa ki, az utasok is szóltak, hogy baj van, ennek ellenére hosszú másodpercekig csak berregtette a csengőt (mint amikor beszorul az a nyomvadt ajtó, és próbálgatják becsukni). Közben kintről, a járdáról is visszafordult az iskolás gyermek anyukája, de ő sem bírt a mázsás ajtóval. Végül csak meghallotta a sofőr, hogy mit kérnek tőle (ha már a visszapillantó tükröt nem használja), és kinyitotta az ajtót. Leszállni tehát sikerült. Szegény gyerek üvöltött az ijedségtől és a fájdalomtól, de a buszvezetőnek esze ágában sem volt leszállni, hogy megnézze, nem történt-e a gyereknek komolyabb baja. (Egyelőre úgy néz ki, nem, de ez csak a szerencsének és a gyors reakciómnak köszönhető.)

A történetben két dolgot nehezményezek. Az egyik, hogy miért nem tudta a vezető rendeltetésszerűen használni a járművét, azaz miért nem nézte a visszapillantó tükörben, van-e még leszálló utas. Mert könnyű kiírni, hogy a csengő megszólalása után hagyjak fel minden reménnyel, de mégis jó lenne ott leszállni, ahol szeretnék (és kell). A másik, hogy ha már így alakultak a dolgok, akkor miért nem vette a bátorságot, és jött oda hozzánk megnézni, hogy mi történt? (Netalán bocsánatot kérni - nem tőlem, a gyerektől?)

A  történtek  után, a síró gyereket vigasztalva, csak jó negyed órával később jutott eszembe, hogy talán meg kellett volna nézni a jármű rendszámát. Veszett fejsze nyele! Annak viszont adok egy esélyt, hogy ha sikerül találnunk valakit, aki velünk utazott a buszon, illetve az iskolás kisgyerek édesanyját, akkor feljelentést teszünk a sofőr ellen.

Üdv: egy anyuka