Érdekes esetbe futottam (ismét) a minap, ennek történetét szeretném megosztani – ha érdemesnek találtatik - a nagyérdem?vel is:

2007.10.29-én (hétf?) 13:10 körül hirtelen feltörő vágyat éreztem, hogy a BKV Vörösmarty utcai szentélyébe lépve a földalattin utazzam. Tettem ezt rendes (más olvasatban: balek) honpolgárként, érvényes bérlettel a zsebemben. Rosszul kezd?dik, mi?

A jegykezel? automaták között elsétálva (nem ?rizte egy ellen?r sem) megálltam a peronon és vártam, hogy kedvenc tömegközlekedési szolgáltatónk (áldassék a neve) enyhe sörhasamat (tömeg) eljuttassa a Bajza utcáig (közlekedés). Az egyik oszlopnak d?lve az élet értelmén (és egyéb fennkölt dolgokon) merengtem, hirtelen visszarántottak a nagybet?s Magyar Valóságba.

A visszarántás értend? szó szerint: kabátom bal ujját hátulról megragadva és er?b?l rántva megérkezett f?városunk második számú kedvence: a jegyellen?r. A szemkontaktust ellen?rünk vállmagasságból megteremtette, kihúzta magát a neki megadatott teljes 165 centire, majd feldúlt arccal a baráti sörözések hangulatát idézve megszólított: „na, _mutasd_ a jegyedet!”

Hiába kutattam kihagyó emlékezetemben, sehogy sem tudtam felidézni, hogy ezzel az úrinak kevéssé nevezhet? (nálam jó 10 évvel fiatalabb) emberrel hol is ittuk meg a pertut, esetleg a múlt ködébe vesz? zsenge ifjúságomban merre is ?riztünk együtt disznót, de ugye, ahogy öregszik az ember, úgy felejt egyre többet. Bérletemet el?halászva meg is érdekl?dtem t?le, hogy hol tegez?dtünk így össze, de a helyet ellen?rünk sem tudta megmondani. A mások által már rendesen felbosszantott ifjú csak annyit jegyzett meg, hogy: „nem tetszik? Járj autóval, _köcsög_!”

Megértem, ha rossz napja van valakinek, de ezt talán nem azokon kellene levezetni, akik nem tehetnek az illető bosszúságáról, de mindegy. Megint egy, „akinek” szép, tágas, gyerekszobája volt, melyben a radiátor is csak elvétve adott ki tehénb?gésre emlékeztet? hangot kér?dzés közben. Újsütet? ellen?r „barátom” eközben nagyon laza, védekez? pozíciót vett fel. Gondolom, nem lehetett túl szerencsés a napja, ha a köcsögözés közben már az esetleges következményekre gondol.

Tessék megkövezni, jó pár centis (és sajnos még több "kilós") „el?nyöm” ellenére tettlegesség helyett (hát kell nekem egy „háromévig” kategóriájú közfeladatot ellátó személy elleni er?szak?) csupán megérdekl?dtem a kedves, antipatikus emberkét?l, hogy a munkáltatójának hivatalos állásfoglalása is az, hogy utazzak autóval? A válasz új, a stílus a régi: „neked az, _köcsög_!”

Itt már kíváncsi lettem, hogy ki is ez a cizellált modorú folklórkutató, aki a népm?vészeti agyagedényeket ilyen el?szeretettel emlegeti, vetettem hát egy átható pillantást a kit?z?jére.

Nem vette jó néven.

A sorozatszámot (400 036) még le tudtam olvasni, ám a következ? pillanatban finom lelk? barátunk befordította, majd kezével szorosan takarta a kis adatlapot. Kérd? tekintetem (WTF?) felt?nhetett, mert gyors magyarázattal szolgált: „’semmi közöd a hozzá!” (a „köcsög” most elmaradt).

Egy világ omlott össze bennem: eddig meg voltam gy?z?dve arról, hogy a kit?z? célja pont az, hogy a hasonlóan simulékony modorú, segít?kész emberbarátokat a magamfajta földi halandó felterjeszthesse a Nobel-békedíjra. Vagy legalább egy csekély „köztársaság szolgálatáért” érdemkeresztre. No, nem baj, legalább a sorszám megvan. Botor módon ezt tudtára is adtam a békedíj várományosának, ám ? ezért is neheztelt: „kö… gyors vagy, mi a neved?”

Valami megmozdulhatott benne, vagy csak a tekintetem jósolt szomorú jöv?t, mert a kezd?d? „köcsögözés” az els? szótagnál megakadt. Megköszöntem neki a gyorsaságért kapott elismerést, majd finoman emlékeztettem arra, hogy bizonyos kultúrkörben a fiatalabbnak szokás bemutatkozni. Úgy t?nt, a Baradla-barlang köveib?l is több értelem sugárzik, mint ekkor ellen?rünk arcából, de gyorsan kivágta magát egy rutin-felszólítással: „Nevedet!”

Sajnos itt látszik az ellen?rök képzésének hiányossága: kell? ismeretek hiányában nekem, az utasnak kellett felvilágosítanom tegez?d? kenyeres pajtásomat arról a tényr?l, hogy érvényes bérlet birtokában a személyes adataimhoz eléggé körülményes lesz hozzájutnia. A „csendőr-pertu” ellenére is.

Ekkorra lassan megérkezett a szerelvény, kedves folklórkutatónk pedig visszasietett a jegykiadó automaták árnyékába, ahol csendben, kaján mosollyal a képén támasztotta a gépet egy másik ellen?r, karba tett kézzel figyelve az eseményeket. Felszállás közben félhangosan azért megjegyeztem: „kár, hogy a BKV-nak csak ilyenekre futja”. A választ már az ajtó üvegén keresztül, szájról olvasva figyelhettem:

„k. anyád, köcsög”.

És itt a történet be is fejeződhetne, ha…
… ha nem lenne túlságosan feltűnő a hasonlóan „érdekes” viselkedésű ellenőrök felszaporodása. Vagy lehet, hogy bennem van a hiba, és olyan munkát kellene választanom, amely nem jár állandó városon belüli futkosással? Fogadjam el „kedves” ellenőrünk javaslatát, és üljek vissza az autóba, hogy egyrészt növeljem a dugót, másrészt kétszer annyi időt töltsek közlekedéssel, mint most? Esetleg a tisztelt BKV -mint szolgáltató - is szentelhetne több figyelmet néhány munkatársának stílusára?

Úgy vélem, a fentihez hasonló „súrlódások” felszaporodása alapvető felfogásbeli problémákat jelez a cégnél. Olyan problémákat, melyeket csak súlyosbít, hogy a BKV az ilyen megnyilvánulásokat kvázi lefogadottá teszi az „utas úgysem mond igazat” hozzáállásával. Gondolom, senkinek sem kell bemutatni, hogy milyen válasz érkezik egy hasonló panaszra, sok esetben az utas szavahihetőségét is megkérdőjelezve.

Remélem, egyszer eljutunk abba a szép világba, ahol a közlekedési szolgáltató minden alkalmazottja úgy gondolja, hogy ő van az utasért, és nem fordítva.

Hosszú még az út…