Jászain megkapom a zöldet. Elindulok, pörgetek felfelé a Margit-hídra. A felhajtó után hallom, hogy a nyomomban egy busz. Aztán azt is megérzem, hogy meglöki a zsákom (Ortlieb) bal felső csücskét. Lezsibbad a gerincem, megingok, a busz es a padka közé szorulva támaszt keresek, nem találok mást, mint a sötétkék bádogot. Persze az megint taszít rajtam, úgyhogy ököllel is ütök rá egyet, hogy legalább egy utas észrevegyen. Busz elhúz, sikerül a lábamat letenni.

Vérnyomásom az egekben, nagy levegőt veszek, es indulok utána. A budai hídfőnél, a megállóban utolérem. Megállok előtte, kérdezem, hogy ez mi akart lenni. Nem hallom, mit mond, csak látom, hogy jobb karját lengeti. Csóvalom a fejem, és intek, hogy szálljon le. Erre elkezd integetni, hogy menjek előle. Nemet intek. Megmarkolja a kormányt, balra tekeri, és szép nagy ívben kikerül. Vajon hasonló manőver pár perce a hídon miért nem sikerült neki?

Persze tanú nincs, én meg örülhetek, hogy élek, hogy nem estem be a kerekek alá, és megvannak a lábaim. Most komolyan, mit lehet ezekkel kezdeni? Dühös vagyok és tehetetlennek érzem magam.

BPO-849, regi típusú Ikarus, 6-os járat. A cikk 2008-05-06-án jelent meg a szerző oldalán.