Olvasónk egy ájulás szélén lévő utasra lett figyelmes az Árpád hídnál a metrómegállóban. Az utas segítségére sietett, aki csak egy pohár vizet kért, ám ezt nem volt egyszerű beszerezni. Az állomáson álló ellenőröktől és biztonsági őröktől próbált segítséget kérni. Az előbbi kijelentette, hogy ő nem mozdul a helyéről, neki ott kell dolgoznia, utóbbi észre sem vette, hogy meg lett szólítva, később mégis segített:

Lépegetek ki a minap a metró szigorúan ellenőrzött katakombájának kijárata felé az Árpád hídnál, amikor valami nagyon fehéret látok. Egy asszony arca az; idősödő nő, aki mindjárt elájul. Az emberek kötelességtudóan kikerülik, a tőle karnyújtásnyira álló BKV-ellenőrök érdekes mintázatot találtak az állomás homlokzatán, azt bámulják; a szerencsétlen már a falat támasztja.

Odaugrom, karomat a karja alá tartva fölteszem a szokásos nagyon hülye kérdést, hogy rosszul van-e. Jaj, nyögi, bizony nincs ám jól, nagyon kéne egy pohár víz. Különös balett-táncba kezdek, fél kézzel a hölgyet tartva, fél lábbal a legközelebbi, ruházata alapján egy biztonsági őr, egy BKV-s és egy kidobóember keverékét megtestesítő ifjúhoz próbálok lépkedni, lehetőleg nem vonszolva partneremet, egyensúlyozva elmaradhatatlan, súlyos válltáskámat, szabad kezemmel integetve az ontológiai problémákon merengő fi képe előtt, hátha észrevesz. Na most gondoljanak bele, a közelmúltban lebénult az arcom, Bell-féle bénulás, hülyén beszélek egy kicsit, a szemem meg, az egyik, tágra volt még meredve. Fegyencszívecs, legyenh/-fíves. Pöszítem.

Nem reagál, ezért a közelben álló jegyellenőrök közül egy kifejezéstelen arcú, hallótávolságon belül elhelyezkedő hölggyel próbálok megismerkedni. Iszonyú kelletlenül jön oda, megszámolom, három lépést is meg kell tennie, komoly teljesítmény. Pedig, ha nem lépek közbe, már éppen elnézte volna, ahogy az asszony (frissen infantilizált nyelvünkben a néni szó is kijár e nálam alig egy tízessel idősebb korosztály női képviselőinek) összeesik.

Elnézést, lépjen már ide a hölgy mellé, látja, rosszul van, addig elmennék egy pohár vízért, magyarázom. Arcán rögtön megvillan a düh és értetlenség ismerős, bármely civilizált kapcsolatfelvételi kísérlet esetén jelentkező, ilyen koncentráltságban tán csak országunkra jellemző gyúanyaga. Szó szerint hátramenetben sorol vissza a csatárláncba, és odaveti:

– Én innen el nem mozdulok, nekem itt kell állnom.

És igaza van: mi sem fontosabb, mint az Árpád hídi metró ki-és bejáratát ellenőrző, gondolom az 5/A ponton elhelyezkedő kollektívájának feladata. Emberek és kormányok bukhatnak orra, az 5/A brigád a helyén marad. (Mit is ír Konrad Lorenz ember voltunk hanyatlásáról?)

A hölgy egy pohár vizet kér, mentegetőzöm, mikor a Kant-féle parabola nagy ívéből a földre rántott kopaszerős észrevesz és duettünkhöz lép, egészen közelről vizsgálgatva az arcomat. Szótlanul elsiet, majd az ikertestvére visszatér a bázisról egy műanyag pohár vízzel. Rájövök, hogy nem ikrek, hanem egy másik ilyen szekuritis kopasz. Közben a korábbi megnyom valami szerkezetet a falon, és valami ügyeletfélével közli, hogy valaki rosszul van. Önre bízhatom a hölgyet?, kérdezem az ikertől, kicsit bizonytalanul.

Éjszaka visszamegyek, biz’Isten. Festékszóró is lesz nálam.

Egyetlen szót fogok felírni oda, egyetlen nyomorult szót. Egy szót, ami miatt egyszer régente bevittek a rendőrök, s ami az orrunk előtt döntötte össze a csököttség kőfalait régi, jó testvéreinknél.

Ezt: