Tisztelt BKV Zrt!
A mai napon (2009. december 02.) sajnos az önök szolgáltatását voltam kénytelen igénybe venni, mint már említettem korábbi elektonikus levelemben, ezt nagyon ritkán teszem megelégedettséggel, a mai eset azonban minden eddigit felülmúlt.
A Móricz Zsigmond körtérről kb 07:20-kor induló 240E jelzésű, BPI-283 forgalmi rendszámú autóbuszon utaztam, már bánom, esküszöm, nagyon bánom. Talán a Sasad liget lakóparkig nem is volt különösebb gond, hacsak az nem, hogy a Sasadi úti megállóba sem sikerült beállnia a vezetőnek gépjárművével.
A Sasad ligetnél egy autóvezetővel kisebb duda csatába bocsájtkozott, még ez is sorolható a bárkivel előfordulhat kategóriába. Még talán az sem eget verő, hogy a biciklist, aki messziről jól láthatóan figyelmes jobbra tartással haladt, hátulról centizgette, a biciklis hátra is fordult, ismerős érzés, amikor pár ezer tonna liheg az ember nyakába...
Amit viszont ezután tett, az minősíthetetlen, vagyis van minősítés rá, a jog nagyon jól tudja mi az, foglalkozás körében elkövetett szándékos veszélyeztetés. Ráadásul kiskorú sérelmére elkövetve.
A reggel fél nyolc körüli (kb. 07:35) időpontra tekintettel gyerekek lepték el a buszt, tudjuk milyenek a gyerekek :)
Zajosak, ugrabugrák, "rosszak", nem mennek beljebb, mindjárt leszállnak, két megállót mennek csak a suliba, félnek, hogy a sok lakli felnőtt nevelési célzattal nem engedi őket leszállni, meg a nagy táska a hátukon, amit a nagy kabátról bajos levenni, majd megállnak ott az ajtónál és legfeljebb fel- le ugrálnak, ha fel- leszálló utas akad.
A gyerekek ezt is tették, a sofőrünk nagyon türelmetlen volt már, csenget, még fel sem szállt minden gyerek, már csukja az ajtót, sietni kell. A CBA környékén egy kislány nem volt elég gyors, sofőrünk rácsukta a hátitáskájára az ajtót.
A kislány táskája az ajtó és a korlát közé szorult, a kislány hátrafeszített karral állt a lépcsőn, a hátitáska nem engedte mozdulni sem, de nem kiabált, csak meglepve mondta a mellette álló gyerekeknek, hogy jaj, odacsukott. Én legelöl ültem, szeretek kilátni, figyelni az utat, főleg, mivel nem én vezetek, nem mindegy mi történik, nagyon nem mindegy.
Felálltam, teljesen normális hangnemben szóltam a sofőrnek, hogy odacsukta a gyerek táskáját. Füle botját sem mozdítja, megy tovább. Rákiabálok, nem hallja, odacsukta a gyerek táskáját! Kibámul a fülkéből, megkérdezi: - ÉS?
Na, aki ismer, tudja, agyam elszállt, persze. - ÉS?! Álljon meg, rakja ki a vészvillogót, nyissa ki az ajtót, hogy a gyerek kiszabaduljon.
- Üljön vissza és fogja be a száját! - Mi van, nem látja basszus, odacsukta a gyereket, álljon már meg! - Hogy beszél a gyerek előtt, hogy mondhat ilyen szavakat, hogy basszus, hát hogy beszél maga? - MI? Hát álljon már meg, nem érti, hogy odacsukta a gyerek táskáját, nem látja, ott áll a lépcsőn és lóg a becsukódott táskáján? - És? Eddig is ott állt az összes gyerek a lépcsőn! - Álljon meg, vagy fel fogom jelenteni, foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés miatt! Mit képzel maga, embereket szállít, nem krumplit! - Ha krumplinak érzi magát, szálljon le! - Mi van? - Még ülőhelye is van, üljön le és fogja be.
Aztán még párszor elismételtem, hogy álljon meg, stb, de nem érdekelte, csak azt hajtogatta, hogy nem vagyok normális, amiért itt kiabálok, meg különben is, ne utazzak buszon, ha nem tetszik.
A mellettem csöndben ülő pasi megjegyezte, majd írjam fel a rendszámát és úgy jelentsem fel. Mondom, persze hogy felírom, tudom mit kell csinálni, nem egy ilyen sofőrt jelentettem már fel, akik nem tudnak normálisan vezetni. Mire a sofőr beszól, ja, hogy szeret feljelentgetni, csak ezért csinálja! Én, én csinálom, nahát, odacsukta a gyereket és ezért én vagyok a hibás.
Egy megállón át vezette úgy a buszt, hogy a kislány lógott az ajtón a táskája vállszíjánál fogva odaszorítva az ajtó és a korlát közé a lépcsőn támaszkodva a lábával, hiába kértem a sofőrt, nem állt meg, hogy a kislány biztonságosan utazhasson.
A busz tele volt emberekkel, felnőttek, nagy, erős férfiak, intelligens kinézetű nők, de senki egy szót nem szólt, hogy nem utazik így, hogy egy gyerek ott lóg a buszajtón. Vagy elámulva figyelték az igyekezetem, hogy a gyerek kiszabaduljon, vagy bámultak ki az ablakon. Csak halkan morgolódott egy- két utastársam, nem is értem miért, talán féltek?
Ha meg is kérdezik a járművezetőt, le fogja tagadni, lévén nem álltam le tanúkat összeszedni, ha meg lett volna némi vér a pucájában bármelyiknek is, aki ott utazott az idióta sofőr által vezetett buszon, már ott megemelte volna a hangját, hogy álljon meg és engedje a gyereket.
Aki nem érez magában szemernyi felelősséget sem az embertársai, főleg egy nyomorult gyerek iránt, az ne menjen olyan helyre dolgozni, ahol maximálisan elvárt az empatikus viselkedésforma. Nagyon bánom a 270 forintot, amit elvesztegettem a mai reggelen az autóbuszon való borzalom átéléséért megfizetve.
A kislányt természetesen nem állítottam meg, minek hurcoljak egy szegény gyereket meg, amikor nem fog semmi történni, mert továbbra is ilyen stílusban dolgoznak tovább önöknél.
Próbáljanak meg hatni a dolgozókra, ha minket, felnőtteket nem is, de a gyerekeket legalább vegyék már emberszámba. De még az állatokkal sem bánunk így, hogy beszorult, és? Pont mostanság láttam a tévében, ahogy tűzoltók megmentenek egy cicát a felüljáró oszlopáról. Ha mást nem, vetítsenek a pihenőkben ilyen témájú filmeket Rambó helyett, hátha jobb belátásra térnek a megtévelyedett dolgozók.
Fáradozásukat előre is köszönve, a jó cselekedeteik iránti reménnyel kívánva kellemes ünnepet, maradok tisztelettel, ámde sajnos egyre keserűbb tapasztalatokkal, szolgáltatásaikat az eddigieknél még ritkábban igénybevevő magyar állampolgár.
Budapest, 2009. december 02. szerda
Üdv, Györgyi